1.Rész - Karácsonykor..

-Kicsim ki tudnál jönni egy percre?- kiabáltam kissé ingerülten a konyhából, miközben egy tálcára csészéket pakolgattam. Sietős léptek zaját hallottam, majd pár másodperc múlva kitárult az ajtó.

-Miben állhatok szolgálatára, főnök? - karolta át a derekamat, miközben én próbáltam egyensúlyozni a teli tálcát.

-Hozd be a teát - utasítottam szigorúan, majd egyszerűen kisétálva a karjaiból a nappaliba vezetett utam, ahol még mindig ugyanaz a hét ember várakozott. A tálcát letettem a kis dohányzóasztalra, majd a kis porcelán tányérokra helyeztem a csészéket, mind egy-egy ember elé.

-Ne segítsek? - kérdezte kedvesen Ruth.

-Nem, nem kell köszi - mosolyogtam vissza rá, majd az ajtó felé pillantottam.

-Itt a tea - vigyorgott Liam, miközben két konyharuhát a kezére erősítve, marokra fogva hozta be a teáskannát, és az asztal közepére tette. Az egész társaság nevetni kezdett.

-Mire való a kanna füle? - emeltem fel az edényt az említett részénél fogva, és amennyire súlya engedte "meglebegtettem" Liam előtt, aki erre csak egy 'ja, oké'-t eresztve leült a bátyám mellé a kanapéra.

Mindenkinek töltöttem, majd saját csészémet kezembe fogva én is lehuppantam az egyetlen szabad fotelba közvetlenül az asztal mellett.

-Annyira nyúzottnak tűnsz Denise. Minden rendben van? - fordult felém egy kedves arc.

-Minden rendben van anya, csak egy kicsit fáradt vagyok - kortyoltam egyet az italomból, majd folytattam. - Tudod a munka és most ez az egész sütés-főzés kicsit kifárasztott. Konkrétan arra sem volt időm, hogy segítsek Liamnek a ház díszítésében - ennél a mondatnál döbbentem rá, hogy még nem is néztem körül a lakásban. Szemem akarva-akaratlanul is végigfutott a nappalin. Az ablak előtt álló hatalmas, díszes fenyőn, a falon végigfuttatott színes égősoron, a karácsonyi terítőkön, a mécseseken és a kisebb apróságokon, amiket egy éve még együtt helyeztünk el lakás szerte. Rossz érzés, hogy valójában még csak észre sem vettem, hogy a párom mennyire ki is tett magáért. Rossz érzés, hogy annyit sem voltam képes kinyögni, hogy "Szép munka volt". Rossz érzés, hogy már rá sincs időm.

-Mikor töltöttetek utoljára kettesben akár egy órát? - szegezte le a kérdést a bátyám. Deuce ilyenkor mindig kicsit megijeszt. Mintha a gondolatomban olvasna. És a legszebb az egészben, hogy már gyerekkorunk óta ezt csinálja.
-A múlt héten - vágtam rá sietősen.
-Nem, az a múlt hónapban volt - vágott közbe Liam, majd elgondolkozott. - Vagy két hónapja?
Egymásra pillantottunk. Láttuk egymás szemében azt a csalódottságot, azt a fájdalmat, mely annyiból adódott, hogy most mindketten rájöttünk: Egyáltalán nincs időnk a kapcsolatunkra. Az elmélázott másodpercek után  újra visszatértünk a gyönyörűen feldíszített kis szobába és a rajtunk kívül itt ülő hét ember felé fordulva egyszerre mondtuk ki:
-Nem régen.
-Mi? - pattant fel megrökönyödve Nicola. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy ezen változtatnotok kell? - sandított egy sunyi félmosollyal anyuék felé. Apa kissé ijedten rázta meg a fejét, mintha csak azt akarná sugallni, hogy még ne. - Ja! - vette az adást Nicola és széles mosolyt eresztve felénk csendben maradt.
Végignéztem a társaságon, majd tekintetem összeakadt Liamével, aki ugyanúgy mint én semmit sem értett az előbbi allűrből.
-Na jó, valaki beavatna minket? - kérdezte Liam feléjük fordulva, majd mikor nem volt önként jelentkező, kiszemelte magának apát. - Artuhr?
Persze, hogy őt szúrja ki. Apu köztudottan nem igazán jó az éles helyzetekben. Képtelen hazudni vagy titkolózni. Talán nem is kérdés kitől örököltem ezt a tulajdonságom. De azért én mégsem ezen a szinten vagyok ilyen, mint apa. Nála testi tünetek is jelentkeznek, mégpedig: ujjtördelés, izzadó homlok és tenyér, félrebeszélés, dadogás. Én most igyekeztem megelőzni ezt a helyzetet és mikor láttam az apa homlokán megjelenő izzadtságcseppeket sietősen anyához fordultam.
-Kérlek - vettettem rá egy amolyan "anya, így is hót ideg vagyok és nem értem miről hadováltok, szóval minél előbb avass be" pillantást.
-Tudod kicsim, még várni akartunk egy kicsit az ajándékozással, de ha már így alakult akkor mi is kezdhetjük - mosolyodott el. - Most már mi is tisztában vagyunk vele, hogy a közelmúltban nem volt időtök egymással foglalkozni - itt tekintetét először Liamre, majd rám fordította. Újra Liamre és újra rám. - És mi szeretnénk meglepni titeket egy kis egymásra szentelt idővel - itt habozott. Reakcióként csak két értetlen szempár meredt rá, ekkor jobbnak látta folytatni. - Eltölthettek egy meghitt karácsonyi vacsorát a Landmark Hotel éttermében holnap este. A költségeket pedig mi álljuk - nagyon jól esett tőlük ez a gesztus. És tényleg jól választottak. Én sosem szerettem azt a fajta pénzről és anyagiaskodásról szóló karácsonyt, nekem az túl erőltetett. Sosem kértem méregdrága ajándékokat és nem is vettem ilyeneket még akkor sem, ha rendelkeztem hozzá elegendő anyagi kerettel. Én egy ajándéknál - és ez most nem feltétlenül csak egy karácsonyra, hanem mondjuk egy szülinapra is értem -  sosem az árat vettem figyelembe, hanem azt, hogy az illető, akinek szánom mennyire fog örülni az adott apróságnak, vagy épp mennyire van szüksége rá. Például teljesen felesleges lett volna egy full extrás kávégépet vennem anyuéknak, amikor pontosan tudom, hogy meg vannak elégedve azzal a készülékkel, ami most van nekik. Ehelyett tudtam, hogy anya sokkal inkább örülne egy jó könyvnek, apunak pedig nem lenne ellenére, ha egy ízléses parfümöt vagy valami más apróságot kapna. Liamet is igyekeztem erre az útra terelni és eljutottunk odáig, hogy az édesapjának egy elegáns karórát, édesanyjának pedig egy cipőt vásárolt meg, amit már régóta kinézett magának. A tesókkal már egy kicsit nagyobb hajcihő volt ajándékok terén, de végül is Nicola és Ruth két csodaszép medált kapott, Deuce pedig egy újabb bukósisakkal bővíthette gyűjteményét a kint parkoló mocija mellé. Fő a biztonság.
Két ajándék várt még gazdára részemről. A Liamé és Minnie-é.
-Jézusom, hol van már Minnie? - pattantam fel hirtelen és a konyhába siettem a mobilomért. Sietősen a legjobb barátnőm számát tárcsáztam. Három csörgetés után lihegve vette fel.
-Itt járok egy utcányira, mindjárt otthon vagyok - szólt bele a készülékbe, majd kinyomott.
Néhány perccel később zihálva és kipirosodott arccal lépett be a bejárati ajtón. Levette a csizmáját és a kabátját, majd sorra végigüdvözölt mindenkit, aki a nappaliban várakozott. Arcán, rá nem jellemző unottság volt felfedezhető. Mosolyt erőltetett magára, viszont ezzel engem nem tudott becsapni. Sietősen túlesett az ajándékosztáson, majd a szobájába menekült. Amint újra beléptem a nappaliba mind a nyolc szempár rám szegeződött. Mintha csak azt akarnák kérdezni: Mi történt vele?
-A telefonban nem hallottam, hogy baj van - vágtam ki magam azzal, hogy válaszoltam erre a fel nem tett kérdésre. - Én most.. megyek és beszélek vele - kissé röstelltem a dolgot, már azt, hogy itt van az egész nagy család és mégis valaki hiányzik, mert egy emelettel feljebb a saját kis világába zárkózva mélázik valamin, amit nekem kell megfejtenem. Minnie gyerekkorom óta a legjobb barátnőm és épp ezért - és más okból is, mikre majd a későbbiekben kitérek - a családom fontos tagja, aki nem hiányozhat az ünnepi hangulatból és nem lógathatja az orrát épp Szenteste.
Felsiettem az emeletre és bekopogtam a szobába, a folyosó végén. Nem jött válasz így benyitottam.
-Bejöhetek? - kérdeztem halkan. A résnyire nyitott ajtón nem szűrődött ki fény, így feltételeztem, hogy tényleg nincs valami jó hangulatban. Szipogást hallottam, majd mintha halkan motyogott volna egy 'igen'-t. Beléptem a koromsötét szobába és bezártam magam mögött az ajtót. A látási viszonyok ellenére is jól tájékozódtam, egyenesen a szoba közepén álló ágyhoz mentem, majd a mellette elhelyezett éjjeli szekrényen az olvasó lámpa kapcsolója után kutattam. Néhány másodperc múlva fehéres fény borította be a szoba egy részét és láthatóvá vált a barátnőm vörös arca, elkenődött sminkje, kisírt szeme. Az ágyban feküdt betakarózva és úgy döntöttem én is befekszem mellé. - Mi történt? - kérdeztem miután nagyjából letörölgettem a sminket az arcáról.
-Dave szakított velem - szipogott halkan majd keservesen zokogni kezdett. Dave egy amolyan motoros 'rosszfiú' volt. Nem olyan mint a bátyám, hanem a rosszabbik fajtából. Az a piálós, verekedős, lányokat trófeaként számon tartó tipikus bőrszerkós alfahím. A csávó elég rendesen szeretett dominálni, amihez a barátnőm sajnos adta is alá a lovat. Minnie jóformán úgy táncolt, ahogy Dave fütyült és ez a két hónapos kapcsolat valószínűleg rá is ment erre a dologra. Hiába azt hinné az ember, hogy egy néhány évvel idősebb férfi érettebb lehet. De hát mit is várutunk? Erre nem tudok mást mondani csak, hogy.. Hogy is fejezzem ki magam szépen? Egyes emberek nem változnak. Csak megnőnek. Itt nem arra gondolok, hogy Dave egy túlméretezett csecsemő. Én még az emberi létformája előtt gondolkodom. Tudjátok, amiként útnak indult az édesapjából. Tudjátok miről beszélek ugye? Most legszívesebben a fejéhez vágnám. Szép kis khm.. voltál, jól megnőttél.. Na de visszakanyarodva a jelenbe. - Talált valaki mást - hüppögte Minnie a könnyeit törölgetve.
-Na ide figyelj! - ültem fel az ágyon és némileg több határozottságot erőltettem magamra. - Az a szemét állat meg sem érdemelt téged. Egy idióta volt. Sajnálom, hogyha most ez fáj neked, de ez az igazság. Egy vad barom az a pasi akinek egy nő csak egy numerára kell és itt elég nagy csoda, hogy kibírt veled két hónapot. Bár, ki tudja nem csalt-e közben. Tudom, hogy rossz neked, de én az elején megmondtam, hogy ne kezzdj vele, de nem hallgattál rám. Persze nem is kellett, hisz nem vagyok az anyád, hogy megmondjam neked mit csinálj. Neked kell bontogatnod a szárnyaid és kitapasztalnod mit várhatsz az élettől, csak valami oknál fogva mindig rosszul választasz  és nagyon féltelek. És ezt te is tudod - mondtam el mindezt egy szuszra, mire a barátnőm zokogva a nyakamba ugrott és magához szorított. - Tudom, hogy fáj, de túl kell lépned ezen. Te sokkal jobbat érdemelsz ennél. Ha bármiben segíthetek csak szólj, ha kell itt maradok veled egész éjjel. Tudod, hogy számíthatsz rám. Ugye? - kérdeztem szőke tincseit kisöpörve arcából. Ő aprót bólintott és arcát a vállamba fúrva szipogott még párat, majd úgy látszott hatással van rá a mondókám és megnyugodni látszott.
-Mit csinálsz holnap este? - kérdeztem. Nem akartam egyedül hagyni, akármennyire is szeretnék a párommal kettesben eltölteni egy estét. Minnie már szinte a testvérem. És ilyen állapotban nem hagyhatom egyedül.
-Deuce kivisz anyuékhoz - komorodott el az arca egy pillanatra. - Hajnalban indulunk és rendes megemlékezést tartunk majd. Gyújtunk gyertyát meg minden. Szóval menj csak el Liammel, nem kell miattam aggódnod - erőltetett halvány mosolyt az arcára. A hír mégis kissé megrémisztett.
-Tudjátok, hogy nem szabadna oda mennetek. Veszélyes - pattantam fel szemrehányó pillantást vetve rá. - De, tudom milyen fontos neked, szóval ígérd meg, hogy vigyázni fogtok magatokra - ereszkedtem vissza az ágyra.
-Megígérem - hangzott a válasz mégis mindketten tudtuk, hogy semmit sem ér. Az a veszély, ami ott őket fenyegeti nem elégszik meg egy olyan ígérettel, hogy megvédem magam és ennyi. Nem, ennél jóval többről van szó, de hogyha az én szüleim feküdnének a föld alatt harminc méterrel egy tőlem kilométerekkel arrébb lévő városban én is megtenném, semmi nem számítana. Főleg karácsonykor.
Mert akkor mindenkinek a családja mellett a helye. És bármennyire is rossz ez így nekünk Minnie családjának, szívének és lelkének egy darabja méterekkel a föld alatt nyugszik. Már tizennégy éve. És neki mellettük a helye. A szeretet ünnepén.




Kedves olvasók! Most megtapasztalhattátok, hogy milyen az én stílusom az írásban. Tudom, hogy nem igazán közelítem meg Éva tehetségét és épp ezért megtisztelő, hogy vele dolgozhatok, de mindezek mellett remélem, hogy a későbbiek folyamán mindenki meg lesz velem elégedve. :)
Sok puszi: Szofis.